Vezérszállás (korábban Pudpolóc, ukránul Підполоззя [Pidpolozzja], oroszul Подполозье [Podpolozje]) falu Ukrajnában, Kárpátalján, a Volóci járásban. Alsóvereckétől 10 km-re délnyugatra, a Latorca völgyében fekszik. Felsőgereben és Jávor tartozik hozzá. 1890-ben egyesítették Pudpolóc és Romanóc községekből. A hagyomány szerint a faluban szállt meg 1703. június 27-én II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklóssal együtt a munkácsi csatavesztés után Lengyelországba menet. 1910-ben 385, túlnyomórészt ruszin lakosa volt, ma 800 ruszin lakosa van. A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Alsóvereckei járásához tartozott.

Csak kevesen tudták, hogy a Vezérszálláshoz tartozó Gereben településen van az egykori Árpád vonal egyik bunkerének bejárati nyílása. Nem tudtuk, hogy be lehet-e menni. Amikor megérkeztünk kiderült, hogy a bejárat és környéke kiépült, alkalmas turisták fogadására. A fiatal ukrán hölgy – a helyi vezető – megkérdezte, hogy tudjuk-e mennyi az idő. Tudtuk. Elmúlt 17 óra. Mindezek ellenére, miután kifizettük a belépőjegyet, beengedett minket az Árpád-vonal helyi alagútrendszerébe.

A járófelületet kicserélték új deszkákra. A járófelület alatti akna gyűjti össze a csurgalékvizet. A különböző irányokba nyíló járatok vége vagy lezárva, vagy berobbantva volt. Mivel az erődöt soha nem foglalták el a szovjet csapatok, a magyar katonák a géppuskafészkeket és tüzérségi állásokat a visszavonulás előtt felrobbantották. A több száz méteres járatok meglepően jó állapotban vannak. A szellőzés hiánya miatt a levegő nyirkos. A régi villanyvezetékeket újra cserélték. A falban lévő fatiplik mai is megtartják az új vezetékeket. A járatok végén, a helyszínen talált katonai felszerelési tárgyak, tablók (szovjet stílusú propagandaanyag) és borozó is volt.

AzÁrpád-vonalaMagyar Királyi Honvédségvédelmi rendszere volt amásodik világháború idején azÉszakkeleti- ésKeleti-Kárpátokban magyar katonák és ruszin munkások építették ki.

AVörös Hadseregtámadásával szemben amásodik világháborúbanhárom kiépített vonal volt: aKárpátok előhegyei között a helységtámaszpontok láncolatából kiépítettHunyadi-állás, az ezeréves országhatáron inkább csak kijelölt, de ki nem építettSzent László-állás, és aMagyarországbelseje felé futó völgyekben kiépített Árpád-vonal.

Az Árpád-vonal aKeleti-Beszkidektőlegészen aBerecki-havasokigterjedt. Légvonalban több mint 600 kilométerről volt szó. A vonal építkezése, elsősorban az infrastruktúra, a háttér megteremtésével, már1940-ben megkezdődött. Természetesen a legnagyobb titoktartás mellett.1943-ban, asztálingrádi csataután felgyorsították a kiépítését.1944elején épült ki a Hunyadi- és a Szent László-állás.

A magyar határ előtt 30-40 kilométerre lévő előretolt védőöv, a Hunyadi-állás fő feladata a szovjet támadóerők lelassítása, szétbontakozásra kényszerítése, hogy túlerejével ne tudjon menetből azonnal teljes erővel a fő védőövre zúdulni, és az állások leküzdése során mind élőerőben, mind haditechnikában minél nagyobb veszteségeket szenvedjen. A Hunyadi-állás a támadás várható hadműveleteinek irányában épített, tábori erődítésekből álló támpontokból állt. Az utakat, völgyeket zárták le. A közbeeső védelmi sáv, a Szent László-állás, közvetlenül az ezeréves határ vonalát követve, mondhatni az utolsó hetekben és csak részlegesen épült ki. Kisebb támpontokkal, tüzelőállásokkal, géppuskafészkekkel zárták le az utakat, a magas hegyeken átvezető átjárókat. Fő feladata, az Árpád-vonal előtt közvetlenül ismételten szétbontakozásra, támadás szervezésére késztetni az ellenséget. És ezután következett csak a magyar határokon belül a védelem gerincét alkotó Árpád-vonal. Az Árpád-vonal a magas hegységek terepviszonyait messzemenően kihasználó, tábori erődrendszer volt, melyet vasbeton szerkezetű tüzelőállásokkal, védelmi létesítményekkel, figyelőkkel erősíttettek meg. A kiépített támpontok, megerődített körletek, völgyzárak valamennyi a hegyeken átvezető szorost, hágót, átjárót lezárták.

A körkörösen védhető völgyzár alapja a sejtszerűen elrendezett körvédőképes és körvédőköteles rajállás volt, melynek központja a közepes tüzérség ellen is biztos védelmet nyújtó bunker volt. A környezeti anyagok, levéltári források, szemtanúk visszaemlékezései, helyszíntanulmányok és fotók bizonyítják, hogy ezt az erődrendszert csak megkerülni lehetett, de áttörni nem. Erre nem is került sor. A román kiugrást (1944. augusztus 23.) követően a Magyar Honvédség arra kényszerült, hogy az Árpád-vonalat kiürítse.

A bunker-túra után meghívtam a csoportot a bejárat előtt felállított – fából készült, padokkal és székekkel ellátott – büfébe egy kávéra és egy sörre.

A vacsora ezen az estén is a hotelben volt, ahol éppen lakodalmat tartottak. A vacsorára meghívtuk kísérőinket és segítőinket is. A kellemes estét legfeljebb a túl hangos lakodalmi zene árnyékolta be.

Vasárnap, a reggeli után közkívánatra került sor a shoppingra, a beregszászi piacon. A látványos, de igazán érdekes dolgokat nem árusító piacon mintegy háromnegyed órás tartózkodás után a csoport visszaindult autónkhoz. A piaci séta alatt meglátogattam Sepe János múzeumigazgató urat. A katonasírokról, katonatemetőkről sok értékes információt osztott meg velem. Amikor együtt volt a csoport, elindultunk a beregsurányi határa. Az ukrán oldalon mintegy 40 percet, a magyar oldalon egy órát kellett várakoznunk. Még örülhettünk is, mert hét közben van, aki 4 órát várakozik. Nem Magyarországhoz, nem Európához méltó állapotok. Várakozás közben jutottak eszembe Mihók Richárd szavai: „Menj a zöldhatáron, nem kell várnod, és még ebédet is kapsz.”. A hazai, jó minőségi utakon minden utastársunkat hazavittünk.

Puskás Béla