Európában sokakban kelthet szorongást a hosszú fekete bőrkabát látványa. Ez a ruhadarab a XX. század szörnyűségeinek következtében az elnyomó hatalom szimbólumává vált. Magyarországon ez az öltözék az ÁVO, majd az ÁVH terrorjával párosult. A hazai politikai rendőrségek működéséről és az általuk gyártott dokumentációkat őrző Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról (ÁBTL) az intézmény munkatársa, Müller Rolf történész beszélt a Rádió Orient műsorában.

“A rendszerváltás után komoly társadalmi igény mutatkozott a volt titkosszolgálatok iratainak megismerhetősége iránt. Ez az érdeklődés állami szerepvállalással párosult, amelynek révén 1997-ben megkezdte a működését a Történeti Hivatal” – ismerteti az ÁBTL jogelőd intézményének keletkezését a történész. Az intézmény elsősorban levéltárként működik, amelynek része az egyéni betekintők, és a tudományos kutatók kiszolgálása, valamint önálló kutatási tevékenységet is folytat.

Különleges szolgáltatásuk az információs kárpótlás. “Azt javaslom mindenkinek, hogy ha úgy érzi, hogy őt vagy hozzátartozóját az előző rendszerben megfigyelték, keresse meg ezt az intézményt! Lehet interneten vagy levélben is, de érdemesebb személyesen, mert úgy jobban tudunk segíteni, pontosítani, támpontokat adni” – javasolja a szakértő. A kárpótlási igény a hivatal legfrissebb adatainak tükrében nyilvánvaló: egy év alatt több mint háromezer egyéni betekintési kérelem érkezett a levéltárhoz, és ugyanilyen magas volt a kutatási esetek száma is. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ezek az iratok akkor mégsem titkosak? A választ újfent a történész szakértő adja meg: “Adatvédelmi korlátok ugyan vannak, amiket a világon mindenhol be kell tartani, de az iratok kutathatóak.”

A kommunista politikai rendőrség története még a II. világháború során kezdődött, sőt két irányból is megindult a szervezkedés: egyrészt 1944 decemberében Debrecenben az ideiglenes kormány jóvoltából Tömpe András vezetésével, másrészt 1945 januárjában az illegalitásból előbújó budapesti kommunisták révén Péter Gábor vezetésével. “Tehát két kommunista politikai rendőrség van, sőt, még szerveződik katonai vonalon is egy nyomozószerv, valamint kisebb öntevékeny csoportok is működnek. Utóbbiakat felszámolják, végül csak a nagyok maradnak meg, amelyek között komoly villongások alakulnak ki. Az vidéki ügyekért felelős Tömpe András és a fővárosi politikai rendészetet irányító Péter Gábor „küzdelme” végül 1946 októberére Péter győzelmével végződik, és létrehozzák az egységes országos hatáskörű Államvédelmi Osztályt, az ÁVO-t” – magyarázza a történész.

A szervezet ekkor még mindig a rendőrség egyik alegysége, 1948 szeptemberétől azonban Államvédelmi Hatóságként közvetlenül a belügyminiszter alá rendelődik (BM ÁVH), majd 1950-től kap teljes önállóságot (ÁVH), és így működik 1953 nyaráig, az enyhülés időszakáig. . A „párt öklének” komoly szerepe volt a magyarországi események alakulásában. “A diktatúrát a nyílt, fizikai erőszak jellemezte. Az ötvenes évek politikai rendőrsége látványos volt, az emberek szeme előtt működött, tudták hol a központja, az Andrássy út 60. sokak számára egyértelmű üzenetet hordozott, a szervezet tagjai idővel megkülönböztethető egyenruhában jártak – magyarázza Müller.

Az 1956-os forradalom napjaiban a Belügyminisztérium államvédelmi szerveit feloszlatják, tagjai szétszélednek. Jelentős részük a szovjetekkel vonul ki, majd november 4. után velük is tér vissza, és részt vesz a megtorlásban - ismertette a Rádió Orient vendége.

A forradalom után szinte azonnal megkezdődik az újjászervezés, felállítják a Belügyminisztérium alá tartozó Politikai Nyomozó Főosztályt, melyben helyet kapnak a volt ÁVH kötelékébe tartozó személyek is. A hatvanas évektől a nyílt terrort egyre inkább a rejtett erőszak kezdte felváltani, a szervezet valóban titkosszolgálattá alakult. Ez már egy új típusú módszertant és eszköztárat jelentett: az ügynökhálózat professzionális bevetésével igyekeztek a lakosságot presszió alatt tartani. A postai levél ellenőrzések, a helyiség- és telefonlehallgatások, valamint a személykövetések száma is megsokszorozódott, továbbá ezek dokumentációja jóval professzionálisabb, mint korábban. A hatvanas években egyre több fotódokumentum keletkezik, a hetvenes évektől pedig már a vizuális követés során a mozgóképes rögzítés is egyre inkább előtérbe kerül, a nyolcvanas évekre pedig egészen gyakorivá is válik – ám ezeknek a filmdokumentációknak a holléte sajnos máig ismeretlen – mutat rá e hiányosságra Müller Rolf történész.